Giovanni Lorenzo Bernini

Nápoly 1598. december 7. – 1680. november 28.) olasz építész és szobrászművész. Ő fejlesztette tovább a Michelangelótól kiinduló barokk stílust. Tudatosan alkalmazott, olykor halmozott eszközei erős, egységes összhatást keltenek. Számos tanítványa és követője volt.

Szobrászati műveinek hosszú sora keletkezett ez időben: VIII. Orbán pápa sok képmásán kívül egyéb, rendkívül eleven mellszobrok sokasága: Borghese bíborosé (Róma, Villa Borghese), Costanza Buonarellié (Firenze, Museo Nationale) és sok más. Legnagyszerűbb szobrászati műve ez időből (melyet 1647–ben fejezett be) VIII. Orbán pápa síremléke a római Szent Péter templomban. Kompozícióban, felfogásban újszerű mű, a barokk szobrászat legfontosabb alkotásainak egyike. Híres részlete a csontváz képében ábrázolt Halál, melyet B. Alessandro Valtrini síremlékén (Róma, S. Lorenzo in, Damaso) is alkalmazott. Pompás dekorációk hosszú sorát állította elő, a barokk művészet erős hatásokra törekvő módján: a leghíresebb közöttük a római Sta Maria della Vittoria templom Cornaro kápolnájának kiképzése, az oltáron Bernini legjellemzőbb szobrászati műveinek egyike, a színpadiasan komponált Szent Teréz apoteózisa nevet viselő alkotás. Az illuzionisztikusan kiképzett loggiában pedig a Cornaro család tagjai kaptak helyet. A jelenet Szent Terézt örökíti meg és az isteni szeretet nyilát tartó angyalt. A történet hitelesítése bibliai alapokon nyugszik. Az extázis érzéki jellegét Szent Teréz is alátámasztotta: „az angyal nyila fájdalmasan és kéjesen hatolt belsejébe”. A XVIII. században azonban erkölcsi fenntartásokat ébresztett az erotikusnak vélt jelenet. Burckhard úgy vélte: „az istenség lealacsonyítása” a műalkotás. Bernini korában viszont nem élt semmiféle morális fenntartás ezzel kapcsolatban, sőt Bernini azt mondta, hogy „ez a legszebb mű, amely valaha is kikerült a keze alól”. A jelenet ábrázolás tehát megfelelt a kor vallásos érzületének, és az esztétikai ízlés keretein belül maradt. Az isten iránt érzett szerelem testi jellege az olasz barokk művészet naturális tendenciának ez csupán egy szélsőséges formáját vélte bemutatni. A beszüremlő fénysugár egy látomásszerű csillogással öltözteti fel a jelenetet, és a nézőnek az a benyomása támad, hogy a loggiában lévő Cornaro család tagjai előtt tűnik fel a jelenet.

Georg Raphael Donner

(Esslingen, 1693. május 24. – Bécs, 1741. február 15.) az európai barokk-kor jeles osztrák szobrásza.

Georg Raphael Donner életéről ma is elég keveset tudunk. 1693. május 24-én született egy Bécs közelében levő kis faluban, Esslingenben. A keresztségben csak a Georg nevet kapta, nem lehet tudni, mikor vette fel a Raphaelt, illetve a fiatal korában használt Johannt. Apja, Peter Donner eredetileg ácsmester volt, aki 1689-ben a Heiligenkreuz im Wienerwald melletti Preinsfeldből telepedett át Esslingenbe, ahol némi földet vásárolt magának. Georg után még hat gyermek - három fiú és három leány - született a Donner családban. A fiúk valamennyien a művészi pályát választották, de hírnevet Georgon kívül csak Matthäus szerzett magának A tizenegy éves Georgot apja az esslingeni kegyúr támogatásával Bécsbe küldte tanulni. Ott első mestere egy Johann Kaspar Brenner nevű aranyműves volt. Tőle azonban hamarosan elkerült az ekkor Heiligenkreuzban tevékenykedő Giovanni Giuliani mellé. A szobrászat szakmai fogásait elsősorban ettől az olasz származású mestertől tanulta meg, és ott, Heiligenkreuzban alakult ki általános műveltsége is. A ciszterci kolostor atyái latinul is megtanították.

1711-ben és 1715-ben szülei elhunytak. 1715-ben megnősült. Felesége, Eva Elisabetha Prechtl 1719-ben leánygyermeket szült, a kicsi azonban hamarosan meghalt.

Ebből az időből Donner művészi pályája szempontjából lényeges eseményről szinte nem is ismerünk adatot. 1724-ben Donner neve egy iraton udvari díszítő-szobrászként szerepel, de nem tudjuk, hogy a cím mögött milyen konkrét tevékenység húzódhatott meg. Bár a húszas évek elejéről ismerjük Donner néhány munkáját, de művészi tevékenységét csak 1725-től lehet nyomon követni. Ekkortól dolgozott műhelyével a salzburgi Mirabell-kastély lépcsőházának plasztikai díszítésén. A munka 1727 őszén befejeződött, s mivel még ez előtt meghalt a megbízó, Harrach érsek, Donnernek új lehetőségeket kellett keresnie.

1728 végén, vagy legkésőbb 1729 elején lépett a nagy műveltségű Esterházy Imre esztergomi hercegprímás szolgálatába. Ettől kezdve egy évtizeden át Pozsonyban dolgozott, népes műhelye élén. A fennmaradt dokumentumok udvari szobrászként, sőt építészeti igazgatóként is említik. Műhelye az érsek nyári palotájában volt. Mecénása nem folyósított számára állandó fizetést, de a sorozatos megbízások így is biztosították megélhetését.

Donnernek 1729-39 között Pozsonyban számos lehetősége nyílt arra, hogy az érsek megbízásai mellett más megrendelők kívánságainak is eleget tegyen. Ekkor készítette a magyar főúri udvarok számára ólom kisplasztikáinak sorozatát, és itt alkotta első nagy bécsi kompozícióit is. 1734-ben szerződést kötött az érsekséggel a süttői márványbánya bérletére.

1739 végén egy magyarországi utazás után ismét Bécsbe költözött. Élete végén Gurkban tett eleget nagyobb megbízásnak, de ottani munkáját már teljesen be sem tudta fejezni: 1741. február 15-én rövid betegség után Bécsben meghalt. Felesége (furcsa ellentmondás a megelőző évtized kiegyensúlyozott anyagi helyzete után) kölcsönpénzből temettette el.